Rási András – Gondolatok a szeretet elfogadásáról
Nehéz dolog elfogadni a szeretetet akkor, amikor hosszú-hosszú ideig nem kapja meg az ember a környezetétől. Hozzászokik a gondolathoz, hogy az a szeretetmentes élet a természetes, amit nap, mint nap tapasztal.
Amikor pedig mégis éri egy impulzus, egy „szeretet-impulzus”, akkor megijed, gyanakodik, fél a csalódástól, bizalmatlan lesz, és így az életéből továbbra is kimarad a szeretet, mert nem hajlandó beengedni azt… Aztán sérül a lelke, beteg lesz a teste…
A szeretetre vágyik, a gyógyulásra vágyik, a szépre vágyik… és eljön az idő, amikor egy rövid pillanatra beengedi a szeretetet a lelkébe… bizalmatlan még, visszahúzódik, de ez a visszahúzódás már nem olyan erős, már nincs olyan zárkózottság, mint azelőtt…
Aztán megtapasztalja, hogy aki a szeretetet közvetíti felé, az őszintén teszi ezt…
Megtapasztalja, és nyitottabb lesz, egyre nyitottabb, és bátrabb… Már fel mer vállalni olyan dolgokat, amit még soha, vagy csak nagyon régen… Befogadja életébe a szeretetet, az őszinte, tiszta szeretetet, és egészségesebb, boldogabb lesz, többet mosolyog, más lesz a kisugárzása… és ezt a környezete is észreveszi, egyre többen keresik, a társaságát, a barátságát, a közelségét…
Ő ettől annyira boldog lesz, hogy nagyon magához ölelné az egész világot!
Sok ilyen és hasonló történetet éltem/éltünk meg a gyógyító találkozásokon.
Több esetben volt szükség gyors „beavatkozásra”, hogy az érintettek továbbra is közöttünk maradjanak. Gyógyítottunk testet és lelket, gyermeket és felnőttet, olyat, aki hitt, és olyat is, aki semmiben nem akart hinni. Kezdtük „lentről” és „nagyon lentről”… emeltünk lelket az égbe, és emeltünk még tovább.
Mindezt egyféleképpen tehettük… találkoznunk kellett egymással. Ehhez pedig nem kevés bizalomra volt szükség. Bizalomra, a másik fél részéről…. és a szándékra, hogy a kapott szeretetet elfogadja, beengedje az életébe…